EPIGENETIKA
Lenyűgöző tanúvallomás egy inspiráló kutatótól
Az alábbiakban egy inspiráló kutató, Bruce Lipton, a Wisconsini Egyetem orvosi karának sejtbiológus szakértőjének jelentős vallomása következik, aki megalapozta az epigenetika nevű új tudományág kutatását és tanulmányozását, amely a gének és a környezet közötti kapcsolatot magyarázza.
"Az 1970-es és 1980-as évek között a Wisconsini Egyetem orvosi karának teljes jogú tagjaként szolgáltam. Akadémiai munkám elsősorban az izomdisztrófia kutatására irányult, klónozott őssejtkultúrákat használva. A klónozott sejteket úgy hozzák létre, hogy egyetlen őssejtet oltanak be egy tenyészetbe, és hagyják, hogy többször is osztódjon, hogy genetikailag azonos sejtek ezreit hozzák létre. Meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a tenyésztőedény textúrájának néhány összetevőjének megváltoztatásával vagy az inkubátor légköri gázainak összetételének megváltoztatásával alapvetően megváltoztathatom a tenyésztett sejtjeim sorsát. Például az őssejtkultúrát három részre bontottam, amelyek mindegyike különböző környezeti feltételeknek volt kitéve. Az egyikben a sejtek izmot, a másikban csontot, a maradék masszában pedig zsírszövetet képeztek. Mivel a kultúrába genetikailag azonos őssejteket ültettem, egyértelmű volt, hogy a sejtek eltérő sorsa a táptalaj és NEM a gének irányítása alatt állt.
A főnökeim "eretneknek" tartották a tanulmányaimat, mivel a génszabályozás digmatista elképzelését fontolgatták. Rájöttem, hogy a modern tudomány egy kicsit olyan, mint egy vallás. Ezek a tanulmányok, amelyek kimutatták, hogy a sejteket nem a gének "irányítják", hangsúlyozták az ételek hatalmát a természet felett az életünk befolyásolásában. Bár a kutatások megállapították, hogy a gének nem irányítják az életet, a tankönyvek és a média még mindig a gének egy magjára, az agysejtre hivatkozik, táplálva azt a téves és elavult hiedelmet, hogy a gének irányítják a biológiát. Húsz évvel ezelőtt felismertük, hogy a sejtmag nem az agy, hogy funkcionálisan egyenértékű a sejt ivarmirigyével, amely szigorúan a sejtek szaporodásában vesz részt. Sőt, olyan kísérletek, amelyekben a sejtmagot eltávolították, kimutatták, hogy a sejtek még két hónapig képesek élni és komplex viselkedést kifejezni gének nélkül.
A nekem nem hitt kollégák kihívásain felbátorodva, kutatásomat újra a környezeti információk viselkedést és genetikát irányító mechanizmusainak azonosítására összpontosítottam. Végül kutatásom során kiderült, hogy a sejtek "bőre", a sejtmembrán felelős a környezeti feltételek leolvasásáért és az azokra való reagálásért. A membrán bizonyos hirtelen, csavarodásszerű mozgásaiban fehérje receptorok - a sejt szemének, fülének és orrának megfelelői - voltak, amelyek a környezeti jeleket olvasták, és fehérje effektorok, amelyek a sejtfunkciókat vagy a génolvasást aktiválták. A membrán "hirtelen mozgásai" a sejtbiológia szabályozásában használt érzékelés molekuláris egységei. A membrán, pontosabban a "mem-agy" az agy sejtes megfelelője.
A membrán szerkezetének és működésének megértése kulcsfontosságú lenne az élet természetének megértéséhez. 1985-ben a sejtmembrán mint környezeti információfeldolgozó felépítését és molekuláris viselkedését vizsgáltam. Más szóval, leíró mondatok sorozatát írtam le olyan kifejezésekkel, amelyeket korábban soha nem használtam. Megálltam, és átdolgoztam, amit az imént írtam: "A sejtmembrán egy folyékony, félvezető kristály, kapukkal és csatornákkal".
Sejtbiológusként még soha nem használtam ezt a kifejezést, mégis ismerősnek tűnt. Hol hallottam már? Az íróasztalom sarkán kiszúrtam az első számítógépemet, egy mosolygós arcú Macintosh-t, mellette pedig egy könyvet, amelyet a Mikroprocesszorod megértése címmel olvastam. A Bevezetés harmadik oldalán ott volt a számítógépes "chip" definíciója: "...egy kristályos félvezető kapukkal és csatornákkal".
Megdermedtem. A következő gondolatsor valószínűleg másodpercek milliomod része alatt történt, de nekem óráknak tűnt. Először arra gondoltam: "Micsoda véletlen ... a sejtmembránnak és a számítógépes "chipnek" ugyanaz a definíciója!". Aztán néhány további milliomod másodperc után, ami nekem óráknak tűnt, azt gondoltam: "Ez nem csak véletlen egybeesés volt! A számítógépes chip molekuláris felépítése és viselkedése lényegében azonos (hasonló) a sejtmembránéval!" A membrán nem analóg a chippel; a membrán hasonlít a chiphez. Vagyis a membrán "nem olyan, mint egy chip", a membrán tulajdonképpen egy chip.
A sejtmembrán a szilíciumalapú számítógépes chip szénalapú sejtes megfelelője. Minden sejt egy programozható chip, amelynek kemény, vezető központja (a sejtmag) tartalmazza a szoftvert (a géneket). A hagyományos szilícium-alapú számítógépekhez hasonlóan a sejtek adatainak bevitele egy billentyűzeten keresztül történik - amely fehérje receptormembránok ezreiből áll, amelyek a különböző környezeti jelekre vannak hangolva. Ezeket a membránfehérje-effektor alakítja át a sejt viselkedésévé.
Körülbelül 10 évvel ezelőtt alakult ki az epigenetika új tudományága, amely azokat a molekuláris mechanizmusokat írja le, amelyek révén a környezeti jelek dinamikusan szabályozzák a génaktivitást. A legfontosabb, hogy az epigenetikai mechanizmusok több mint 30 000 különböző fehérjevariációt képesek létrehozni minden egyes géntervezésből. Ellentétben azzal a hiedelemmel, hogy a gének keményen beprogramozott programok, az epigenetika feltárja, hogy a génprogramok átírhatók, lehetővé téve a sejtek számára a dinamikus környezethez való alkalmazkodást. Az epigenetikai tudomány kimutatja, hogy a sejtmag egy írható-olvasható merevlemez, amelyben a génszoftvereket a membrán környezeti észlelésekre adott reakciói programozzák.
Mivel a sejtek reagálnak a környezeti jelekre, miért nem vagyunk mi, emberi "klónok" ugyanannak a környezetnek kitéve? A válasz: nincs két biológiailag azonos ember. A szervezetünk kilöki a máshonnan származó szövetet vagy transzplantátumot, mivel az idegen sejteket nem a sajátjaiként ismeri fel. Ugyanígy az Ön sejtjeit is ugyanezen okból utasítja el bármely más recipiens.
Hol van az egyén identitása? Minden test sejtjei egyedi membránfehérjékkel rendelkeznek a külső felületükön. Az orvostudomány ezen receptorok egy részhalmazának létezését önreceptorokként, azaz "önreceptorokként" azonosítja. Ha az önreceptorokat eltávolítják egy sejtből, az egy általános sejt lesz, amely kilökődés nélkül átültethető bármely testbe. Ha egy személy önreceptorainak halmazát egy másik személy sejtjébe ültetjük át, azzal a sejt "tulajdonjogát" is átruházzuk.
Honnan származik az identitásunk? Úgy tűnik, hogy ez egy egyedi "jel" a mezőből, amelyet az önvevőink olvasnak. Fontos, hogy ez a kommunikáció kétirányú. A jelek nem csak a sejtbe érkeznek, hiszen a tapasztalat tudatossága visszaküldi a mezőnek, és megváltoztatja a forrást. A kvantum-biofizika által leírt láthatatlan mozgó erők, amelyek aktiválják az önfogadókat, ugyanazok, mint a szellemként ismert erők.
Érdekes módon az ént meghatározó jelek még mindig a környezetben vannak - még akkor is, ha a sejtek elpusztulnak, és már nincsenek ott, hogy leolvassák őket.
Egy olyan egyén számára, mint én, aki egészen addig a kinyilatkoztatásig nem hitt a spiritualitásban, a membrán természetének megértése megrázta az életemet. Döntő átalakító pillanat volt számomra, amikor felfedeztem, hogy nem egy biokémiai robot vagyok, hanem programozható sejtek spirituálisan irányított közössége, amely most együttműködik más sejtek "közösségeivel", hogy új lényt hozzon létre."